A Nagy Capa-kamu, avagy hogyan lett egy pesti „bűnözőből” a világ szeme: A Friedmann-sztori vágatlanul

Ha ma valaki azt mondja, „fake it till you make it”, csak legyintünk: ezt minden második startupper tudja a Szilícium-völgyben. De képzeljétek el ezt az 1930-as években, amikor még nem lehetett a Photoshop mögé bújni. Volt egy pesti srác, a Városház utcából, aki nemcsak feltalálta a modern haditudósítást, de közben előadta a történelem egyik legnagyobb marketing-blöffjét is.

Ő Robert Capa. Vagyis dehogy. Ő Friedmann Endre Ernő, a szabóék fia. És az élete olyan volt, mintha egy Rejtő Jenő regényt kereszteztek volna a Ryan közlegény megmentésével.

1. A „Cápa” harap: A pesti kezdetek és a pofonok

Endre nem az a típusú gyerek volt, aki csendben ül a sarokban a vasárnapi ebédnél. A Madách Gimnáziumban már sejteni lehetett, hogy baj lesz vele: a szája nagy volt, a vére forrt. Nem véletlenül ragasztották rá már gyerekkorában a „Cápa” becenevet – részben a nagy szája, részben a rámenőssége miatt.

A szülei, Dezső és Júlia, tisztes polgári életet szántak neki (legyen orvos, ügyvéd, vagy legalább egy jó szabó!), de Endrét jobban érdekelte Kassák Lajos és a Munka-kör. Itt nemcsak politizáltak, hanem megtanulták, hogy a művészet nem úri huncutság, hanem fegyver. Kassákék verték a fejébe: a képnek „beszélnie” kell.

Aztán 1931-ben a Horthy-korszak titkosrendőrsége úgy döntött, Endre túl sokat beszél. Egy illegális kommunista találkozó miatt lekapcsolták. A börtönben kapott némi „fizikai ráhatást” (értsd: alaposan helybenhagyták), és csak a szülei kapcsolatai mentették meg a rosszabbtól. Az ítélet: azonnal el kell húznia az országból. Egy bőrönddel a hóna alatt indult el Berlin felé. 18 éves volt, száműzött és csóró.

2. A melós, aki átverte a rendszert (Berlin)

Berlinben eredetileg újságíró akart lenni, de rájött, hogy a német nyelvtudása... hát, hagy némi kívánnivalót maga után, az éhség viszont nagy úr. Így kötött ki a Dephot ügynökségnél, ahol a zseniális Simon Guttmann volt a főnök. Guttmann felismerte benne a tehetséget (vagy legalábbis az elszántságot), és 1932-ben Koppenhágába küldte, hogy fotózza le a legendás Lev Trockijt.

Volt egy kis bibi: Tilos volt fényképezni. Szigorúan.

Mit csinál a leleményes magyar emigráns? Nem kér engedélyt. Endre munkásruhát szerzett, vállára dobott pár csövet meg egy szerszámosládát, és besétált a biztonsági őrök között, mintha csak a csöpögő csapot jött volna megszerelni. A kabátja alatt lapult a kis Leica. Miközben Trockij az emelvényen hadonászott, Endre suttyomban kattintgatott. A képek bemozdultak, életlenek voltak, de ott voltak. A Der Welt-Spiegel címlapra tette őket. Ekkor tanulta meg a leckét: a technikai tökéletesség a gyengék fegyvere. Az igazi fotósnak a dráma kell.

3. A Nagy Átverés: Robert Capa születése

Aztán jött Hitler, és Endrének Berlinből is menekülnie kellett. Párizsban kötött ki, a Café du Dôme teraszán, ahol egy kávé mellett váltotta meg a világot a többi csóró művésszel. Itt találkozott élete szerelmével és partnerével, Gerta Pohoryllével (később Gerda Taro).

A helyzet siralmas volt: „André Friedmann” képeit a kutyának sem tudták eladni normális áron. Kelet-európai név, menekültstátusz = olcsó munkaerő.

Ekkor, 1936-ban találták ki az évszázad svindlijét. „Figyelj” – mondhatták egymásnak –, „találjunk ki egy gazdag amerikai fotóst. Legyen a neve... Robert Capa.” (Kicsit Frank Capra, a híres rendező, kicsit a gyerekkori Cápa becenév). A sztori így szólt: Robert Capa egy rejtélyes, befutott amerikai sztárfotós, aki annyira menő, hogy nem áll szóba szerkesztőkkel. Csak az ügynökén (Gerdán) keresztül tárgyal. És ami a lényeg: háromszoros áron dolgozik.

A francia sajtó megette a mesét! A szerkesztők versengtek a „híres amerikai” képeiért, miközben a sötétkamrában a kis pesti Friedmann hívta elő a negatívokat. Mire lebuktak, már túl jók voltak a képek ahhoz, hogy bárkit érdekeljen a hazugság. Friedmann Endre eltűnt, és megszületett Robert Capa.

4. A Milicista és a vitatott halál

A spanyol polgárháborúban Capa már világsztárként mozgott. Itt készült a fotótörténelem leghíresebb és legvitatottabb képe, A milicista halála. A kép, ahol a katona épp hátravágódik a lövéstől.

A mai napig megy a vita: igazi vagy kamu? A legújabb kutatások (például José Manuel Susperregui professzoré) eléggé árnyalják a képet. A háttér hegyei ugyanis nem ott vannak, ahol Capa mondta (Cerro Muriano), hanem 50 kilométerrel arrébb (Espejo). Ráadásul a negatívokon találtak egy „második halottat” is ugyanott, ugyanabban a pózban. A legvalószínűbb verzió? A katonák pózoltak Capának egy hadgyakorlat-szerűségen, amikor talán tényleg megtörtént a baj, vagy az egész egy eljátszott jelenet volt. Akárhogy is, a kép a háború szimbóluma lett. Capa sosem magyarázkodott. Tudta: a legenda fontosabb, mint a topográfia.

De Spanyolország nem csak dicsőséget hozott. 1937-ben Gerda Taro, a társa és szerelme, egy tankkal való ütközés után meghalt a brunetei csatában. Capa sosem heverte ki. Sokan mondják, hogy innentől vált igazi „öngyilkosjelölt” fotóssá, aki a veszélyt kereste, mert már nem volt vesztenivalója.

5. „Ha nem elég jók a képeid...” és a D-nap mítosza

Capa ars poeticája egyetlen mondatban összefoglalható, amit azóta minden fotósiskolában az elsősök fejébe vernek:

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.”

És ő komolyan vette. 1944. június 6-án, a D-napon az egyetlen fotós volt, aki az első hullámmal, a „Véres Omahán” partra szállt. Míg mások a fedezéket keresték, ő ott állt nyakig a vízben, német géppuskatűzben, és a Contax gépével (nem Leicával, mert a Zeiss lencséket jobban szerette!) lőtte a képeket.

Itt jön a második nagy Capa-legenda: a „leolvadt emulzió”. A sztori szerint Capa beküldte a tekercseket Londonba, ahol egy izgatott laborasszisztens túl magasra állította a szárító hőmérsékletét, és a filmek emulziója leolvadt. Csak 11 kép maradt meg, azok is elmosódva. Bocsi, de ez kamu. A modern vizsgálatok (A.D. Coleman és csapata) bebizonyították, hogy a Kodak Super-XX film nem olvad meg a szárítóban. Ha megolvadt volna, a perforáció is sérült volna, de az ép maradt. Az igazság sokkal emberibb: a pokoli káoszban, a robbanások közepette Capának egyszerűen remegett a keze, és a gép is bemozdult. De tudjátok mit? Pont ettől zseniálisak a képek. A remegés, az életlenség maga a félelem vizuális lenyomata.

6. A Magnum és a Pezsgő

A háború után Capa nem ment el nyugdíjba. Összehívta a haverokat (Cartier-Bresson, Chim és a többiek), és pezsgőbontás közben megalapították a Magnum Photos ügynökséget. Ez volt a fotósok nagy lázadása. Addig a magazinoké volt minden jog. Capáék azt mondták: „Állj! A negatív nálunk marad. Ti csak a közlés jogát veszitek meg.” Ezzel Capa, a szerencsejátékos (aki imádott pókerezni és lóversenyre járni), gyakorlatilag megteremtette a fotósok szerzői jogait. Úgy vezette az ügynökséget, mint egy elegáns kaszinót, de működött.

7. Az utolsó kocka

1954-ben, bár megfogadta, hogy befejezte a haditudósítást, a Life magazin kérésére elment Indokínába. Május 25-én egy francia konvojjal tartott. A szokásos Capa-receptet követte: jobb szöget akart, közelebb akart menni. Letért az útról a mezőre. Egy taposóaknára lépett. A robbanás után a kezében még mindig szorongatta a fényképezőgépét. Úgy halt meg, ahogy élt: túl közel.

Friedmann Endre, a pesti szabó fia, aki kitalálta magának Robert Capát, végül tényleg azzá vált, akinek hazudta magát: a világ legnagyobb haditudósítójává. A mítosz valósággá vált, de az árát az életével fizette meg. Tekintsétek meg Balogh Dávid művészettörténész és muzeológus előadását: