Nos, képzeljétek csak, tavaly valamikor, mikor az ősz épp a "még egy utolsó sárga levél és aztán kuss" fázisában volt, megakadt a szemem a Schwedenplatz túloldalán trónoló Agora am Donaukanal nevű művészeti izén. "Na, ide egyszer eljövünk fotózni!" – gondoltam magamban, olyan lelkesen, mint egy mókus a makkos erdőben. És eljött a tegnap!

Mivel a múltkori duplaexpozíciós kalandjaink olyan sikert arattak, mint macskán a lézerpointer, úgy gondoltam, felturbózom a művész urak és hölgyek kreatív energiáit. De aztán, ahogy ecseteltem a terveimet, bevillant a szikra: mi lenne, ha képregényt csinálnánk? Hiszen alapvetően minden tudás a kisujjukban van! A Snapseeddel olyan gyönyörű feliratokat tudnak varázsolni, hogy még egy kalligráfus is megirigyelné, egy kis kollázskészítés pedig már csak hab a tortán, vagy inkább pixel a képen.

A korábbi "lassan járj, tovább érsz" elv helyett most azt találtam ki, hogy a rendelkezésünkre álló három óra alatt az a bizonyos öt-nyolc órás folyamat is beleférjen. Igen, jól olvastátok: történet kitalálás, fotók elkészítése, szerkesztés – mindez a ketyegő óra árnyékában.

Megérkeztünk a helyszínre, ahol a csapat kapott cirka tíz percet, hogy úgy pásztázzák a terepet, mint egy sas a prérit, és kipattanjon a fejükből egy ütős sztori. A feladat nem volt egyszerű: a történetnek szigorúan három képből kellett állnia, amit aztán egyetlen képre montázsolva, frappáns szövegekkel kiegészítve mutathatnak be a nagyérdeműnek. A csavar a dologban az volt, hogy ez alatt a tíz perc alatt még egyetlen fotót sem lőhettek! Minden a fejükben kellett, hogy összeálljon, mint egy jól megkomponált Rubik-kocka.

Az idő leteltével mindenki lelkesen (vagy épp halálra rémülten) osztotta meg a zseniális (vagy éppenséggel teljesen abszurd) történetét. Volt, aki modellre vágyott, így a "egymást fotózzuk, mert nincs más balek" szekció a végére maradt. Remek ötletek repkedtek a levegőben, és az alkotások szürrealitása még a legszelídebb művészből is előhozta a belső Dalí-t.

Miután mindenki elkészítette a maga három remekművét, visszatértünk a főhadiszállásunkra, a Bécsi Magyar Iskolába, ahol elkezdődött a kollázs-orgia. A Moldiv nevű applikációban merültünk el, ahol olyan sokoldalúan lehetett babrálni az elrendezéssel, a háttérszínnel és a végső kép formátumával, hogy még egy svájci órásmester is elismerően csettintett volna.

És most, kedves olvasók, vessétek rá a szemetek a kollégák elképesztő alkotásaira, melyeket elsőként most csodálhattok meg! Készüljetek fel a vizuális orgazmusra, vagy legalább egy jó adag kuncogásra!