Hahó, fotóimádó (és HaverVagy-rajongó) cimborák! Most kivételesen nem a szokásos keddi (na jó, egy kicsit mégis!) napunkról mesélek nektek, hanem arról a szerda estéről, ami úgy betette a lábát a klub életébe, mint az elefánt a porcelánboltba, csak sokkal bájosabban! Ugyanis a HaverVagy, ez a hazai sikersztori, ami már két eseményen is túl van Bécsben, most a harmadikra (igen, ezt is beleszámolom!) tette rá a pecsétjét. De nem is lövöm le a poént, ugorjunk is fejest a heti eseményzivatarba!

Üzleti portréfotózás az utcán

Mindenki tudja, hogy decemberben a mi kis fotóklubunk egy egész hétre elfoglalja Bécs első kerületének egyik legkülönlegesebb galériájának egy pöttöm, de annál feltűnőbb szegletét. Ehhez viszont már most úgy kell kibontakozniuk a fotósainknak a neten, mint ahogy a fák a leveleiket tavasszal! Mert ugye, közösségi média az van, még ha néha úgy is érezzük, mintha csak a nagymamánk látná a posztjainkat. De a keresőkben? Ott egyenlőre csak annyira szerepelnek a fotósaink, mint a kék fóka a Szaharában.

Ezért aztán kedden ráfeszültünk a Google Üzleti Profilra. Ez amolyan „mindent bele” weboldal lightosan, rengeteg funkcióval, amik a fotósoknak aranyat érnek – már ha rájönnek, mire valók. Ehhez persze dukált egy szuper üzleti portrékép, amit azonnal meg is ejtettünk. Alább meg is nézhetitek, hogy hogyan zajlott mind ez az utcán.

Havervagy X BMI Fotóklub: Ismerjük meg egymást...

Másnap, azaz szerdán, eljött a nagy nap: az első BMI Fotóklub X Havervagy esemény! Ez több lett, mint egy fotózással egybekötött barátkozás – ez maga volt a Fotós Terápia! A Schwedenplatz 2. előtt gyülekeztünk, és miután kellőképpen kibeszélgettük magunkat a legújabb insta-filterekről, máris jött az első „beszélgetős” feladat a Havervagy szellemében. Mindenki választott egy művésznevet, amit aztán meg is kellett jegyezni. És képzeljétek, csodák-csodájára, sikerült! (Bár bevalljuk, páran csak a harmadik próba után találták el a másét, de ez már a mi titkunk.) Azt is hamar lelepleztük, ki kivel van haverban, így ők persze azonnal különváltak, mint a víz az olajtól.

Aztán jött a tudatos párosítás: 7 fiú, 7 lány, mintha csak egy rosszul sikerült vakrandi-show-ba csöppentünk volna. A feladat? Egyszer az egyik fotóz, aztán a másik. A fotósnak pedig meg kellett kérdeznie a másikat, mire a legbüszkébb az életében. Miközben a modell mesélt, a fotósnak figyelnie kellett a mimikáját, majd megkérni, hogy csukja be a szemét, vegyen mély levegőt, és idézze fel újra azt a büszke pillanatot. Eközben a fotós már a telefonjával vadászta a „tökéletes” szöget, ahol a modell úgy nézett ki, mint egy szupersztár (vagy legalábbis a nagymama kedvence). Aztán: „Nyissa ki a szemét!” És bumm! Egyetlen kattintás, és kész is a kép. Még ha a modell éppen úgy nézett is ki, mintha most ébredt volna egy 20 éves hibernációból, akkor sem volt javításra lehetőség, csak egyet kattinthatott mindenki! A képet nem mutathatták meg egymásnak, és minderre volt… 5 perc!

Ezalatt a fotósok próbálták kizárni a külvilágot, a modellek pedig azon izgultak, vajon hogy néznek ki életük büszkeségével a képen. Majd cseréltek és mind ezt 5 percen belül tudták teljesíteni. Ezúton is emelem a kalapom a csapat előtt, nagyon jól vették az akadályt. Jött az elemzés.

Itt három fő problémaforrás merült fel:

1. A járókelők: Mert miért ne kerüljön bele a háttérbe egy éppen bámészkodó turista, pont abban a pillanatban, amikor a modell élete nagy büszkeségéről mesél?

2. A megfelelési kényszer: „Jaj, vajon tetszeni fog neki a kép?!” – A fotósok lelki terhe.

3. A művészi tehetetlenség: Amikor a fotós lelkében él egy kép, de a telefonja valahogy másképp gondolja.

   
   

A nagy felismerés és a mozgóképes történet

A következő körben bonyolódott a dolog: a fiúk és lányok szembeálltak egymással, a lányok becsukták a szemüket, és minden fiú odaállt egy lány elé. A lányoknak pedig ki kellett mondaniuk, szerintük ki áll velük szemben, persze a választott művésznevén!

Aztán kinyitották a szemüket, és volt ott meglepetés, amikor kiderült, hogy a „Művészlélek Ferenc” valójában „Kőarcú Kálmán”! Ezt követően 10 percet kaptak a párok a „tökéletes” kép elkészítésére. A „tökéletes” itt nem a szakmai kifogástalant jelentette, hanem azt, hogy legyen lelke a képnek.

A csavar: a modell nem beszélhetett, hanem mozdulatokkal és mimikával kellett visszaadnia azt az érzést, amit az első körben a büszkesége felidézésekor hozott.

Újabb kiértékelés, és indulhattunk az utolsó körre, ahol már hármas csoportok alakultak, méghozzá a lányok „ki áll velem szemben” tippjei alapján.

Ahol többen ugyanazt az Úriembert választották, ott a sors döntött! (Egyébként a sors az én voltam.) Itt a feladat az volt, hogy a három fő három különböző szerepkört töltsön be: fotós, interjúztató és interjúalany. Az interjúalanynak először egy olyan negatív emléket kellett megosztania, amit már feldolgozott (fontos volt, hogy ne érintse meg miközben mesél róla). Majd egy ellenpólust, egy jó élményt. Eközben a fotósnak úgy kellett képet készítenie, hogy elkapja a „szép” pillanatokat.

Miután végeztek, jött a nagy csere: az interjúztatóból lett a fotós, a fotósból a mesélő, a mesélőből pedig az interjúztató. Ez a körforgás segített, hogy harmóniában maradjunk – ha egy történet megérintett, a következő körben máris más szerepbe kellett helyezkedni, és elterelődött a figyelmünk. Ez egy hosszú, de annál szórakoztatóbb folyamat volt, egészen este 8-ig húztuk, és mindenki nagyon élvezte.

A pizzaparti és a nagy villanylekapcsolás

Csináltunk egy szuper kiértékelést, de nem is lett vége a találkozónknak! Aki ráért, az még be tudott ülni velünk egy remek pizzériába, ahol aztán folytattuk a beszélgetést. Este fél 10 volt, amikor már csak mi voltunk a helyiségben, és elkezdték lekapcsolni a villanyokat, jelezve, hogy „Na, viszlát, fotóklubosok, itt az ideje hazamenni!”

Az eseményről néhány képet és egy rövid werkfilmet itt találtok alább. Budapesten folytatjuk...