Na, kérem szépen, augusztus utolsó nagy dobása nem volt semmi! Búcsúzóul bevettük magunkat a szürrealizmus fellegvárába, egyenesen Salvador Dalí agytekervényei közé, itt Bécsben. Ez volt a negyedik, mondhatni már hagyományosnak számító kulturális-ismerkedős ámokfutásunk, és mit ne mondjak, a mester bajsza megirigyelte volna a hangulatot!

De ki is ez a Dalí, azon kívül, hogy egy antennának is beillő arcszőrzettel bíró spanyol úriember volt? Képzeljetek el egy embert, aki álmokat festett vászonra. Olvadó órák, égő zsiráfok, telefonkagyló helyett homárok... A valóság számára csupán egy javaslat volt, amit illett elegánsan figyelmen kívül hagyni. A bécsi kiállítás pedig tökéletes játszótér volt ahhoz, hogy mi is egy kicsit elvesszünk ebben a zseniális őrületben.

Közel húszfős művészet-detektív különítmény verődött össze, és a legnagyobb döbbenetemre a csapat fele teljesen új arcokból állt! (Vagy csak a szürreális fények csaptak be?) Ez az este egyben a szeptemberben induló, "Hozd elő magadból a Művészt" című eseménysorozatunk szigorúan nem titkos főpróbája is volt. Teszteltük, bírja-e a bécsi művész lelkületű közösség a formabontó stílust.

Spoiler: bírta.

Miután kiosztottam a titkos küldetéshez elengedhetetlen technikai infókat (ne aggódjatok, nem kellett hozzá kémvizsga), jött az első, és egyben legszentségtörőbbnek tűnő feladat egy múzeumban: "Oké, mindenki fordítsa a telefonját FEJJEL LEFELÉ!"

Igen, jól olvastátok. Tilos volt a zoom, és a képeket pont fordítva kellett nézni, mint ahogy a józan ész diktálná. Arra buzdítottam a csapatot, hogy bújjanak bele az installációkba (csak képletesen, a teremőrök egészségéért!), és felejtsék el azt, ahogyan egy kiállítást "illik" nézni.

De miért ez a furcsa hegymászás a művészetben? Gondoljatok csak bele! A régi nagy mesterek nem csak festettek, hanem kódoltak is. Egy-egy ecsetvonás, egy elrejtett szimbólum, egy furcsa árnyék – ezek mind-mind titkos üzenetek voltak a beavatottaknak. Olyanok voltak, mint a 16. századi hackerek, csak vászonnal és olajfestékkel. Ahhoz, hogy a bennünk szunnyadó művész felébredjen, nekünk is meg kell tanulnunk más szemmel nézni a világra. Látni a fától az erdőt, a paca mögött a zsenit, a káoszban a rendszert.

A következő agytorna a szívvadászat volt. A parancs úgy szólt: telefonokat fekete-fehér módba kapcsolni, és elkezdeni keresni a rejtett szív alakzatokat. Fél szív, egész szív, kicsavart szív – minden jöhetett! Itt már engedélyezett volt a zoom és a telefonok is visszanyerhették méltóságukat a helyes állásukkal. Mondanom sem kell, a csapat rákapott az ízére. Mindenki talált valamit! Kíváncsi vagyok, a bejegyzés végén lévő galériában ti hányat szúrtok ki!

A levezetés egy igazi szín-terápia volt. A feladat: "Fotózz valamit, ami PIROS!"

És itt jöjjön egy kis színes történelem: A piros nem csak egy szín a palettán. Évezredekig a luxus, a hatalom és a gazdagság szimbóluma volt, mert a bíborcsigából vagy a bíbortetűből kinyert festék aranyárban mérték. Királyok, bíborosok viselték, jelezve, hogy ők bizony megtehetik. Ugyanakkor ez a vér, a háború, a veszély, de a szenvedély és a szerelem színe is. Nincs még egy szín, ami ennyi érzelmet váltana ki belőlünk. Dalí is imádta használni, tudta, hogy a pirossal odavonzza a tekintetet. Erre a feladatra már mindenkinek felcsillant a szeme, hiszen a sokadik kör után a kiállításon a piros foltok már szinte kiabáltak a falról.