Felejtsd el a technikát. Felejtsd el a szabályokat. Itt az idő, hogy felfedezd a benned rejlő művészt.

Gondolkodtál már azon, hogyan látta a világot Henri Cartier-Bresson, a pillanat mestere? Vagy hogyan érezte Brassaï Párizs éjszakai lüktetését? Mi lenne, ha egy hónapig te is az ő szemükkel nézhetnél a világra?

Ez nem egy átlagos fotós tanfolyam. Ez egy tíz hónapos kaland, egy időutazás a fotográfia aranykorába. Szeptembertől júniusig minden hónapban egy-egy legendás fotóművész bőrébe bújunk Balogh Dávid művészettörténész és muzeológus segítségével. Nem csak a képeiket elemezzük, hanem megéljük a korukat, átvesszük a látásmódjukat, és az ő stílusukban alkotunk. Részletek a felnőttképzésről itt. Vágjunk is hát bele: Sziasztok, fotóimádók és pillanatvadászok! Gondoltatok már arra, hogy a fotózás nem csak kattintgatás, hanem egyfajta kiáltás, az élet egyik formája? Én sem, amíg bele nem merültem Henri Cartier-Bresson, a "döntő pillanat mesterének"életművébe. Készüljetek, mert ez az ember akkora legenda, hogy még a második világháborúban is halottnak hitték, de ő csak azért is élt még majdnem egy egész évszázadot, hogy jól megmutassa nekik!

Aki Majdnem Száz Évet Élt és a Magyar Gyökerek

Képzeljétek, a francia Cartier-Bresson (aki egy ideig New Yorkban is élt, de Párizs volt az igazi otthona), aki a fényképezés Picassójaként is ismert, nem sok embertől fogadott el inspirációt. DE! Két magyartól igen! Igen, jól hallottátok, a mi kis országunk két nagy fotósától: Martin Munkácsitól és André Kertésztől! Munkácsi "Three Boys at Lake Tanganyika" (vagyis inkább a tengerben, a habokban szaladó fiúk) című képe annyira "megcsapta", hogy állítólag az volt a szikra, ami fellobbantotta a lelkesedését. Képzeljétek, meglátta a sziluetteket, a mozgást, a fény-árnyék játékot, és hirtelen rájött, hogy a pillanat megragadásával a fényképezés elérheti az örökkévalóságot! Mi meg csak azt mondanánk, hogy "jó kép, de miért van egy fiúnak két feje?"

A Leica, a Fekete Szikszalag és az 50mm-es Objektív Örökké

Bresson, akit a formamániás esztétaként is emlegetnek (ez mostantól a Tinder bióm lesz), imádta a Leica fényképezőgépét. Annyira, hogy még fekete szikszalaggal is leragasztotta a fémes részeket, hogy ne csillogjanak, és ne zavarják meg őt a komponálásban. Sőt, a világháború alatt el is ásta, csak hogy ne kobozzák el tőle! Na, ez a szerelem! Ráadásul egész életében egy 50mm-es objektívvel fotózott, mert úgy érezte, ez áll a legközelebb az emberi szem látószögéhez. Mert miért is kellene 100 féle objektív, ha van egy tökéletes látószöged, amivel a világot úgy örökítheted meg, ahogy látod?

A Döntő Pillanat: Vadászat a Törékeny Valóságra

De mi is az a döntő pillanat? Gondoljatok úgy rá, mint egy vadászra, aki lesben várja a vadat – vagyis a megfelelő pillanatot. Bresson pontosan azt a tökéletes másodpercet akarta elkapni, ami egyszerre mutatja egy esemény előzményét, a jelenét, és azt is, hogy mi fog történni utána. Például azt a híres képet, ahol egy férfi ugrik át egy pocsolya felett. A sarka még épphogy nem érinti a vizet, de már látjuk a fröccsenést, és érezzük a lendületet! Mintha egy statikus képen leperegne előttünk egy egész film! Zseniális, nem?

A Magnum és a Világ Krónikásai

A háború után (amikor kiderült, hogy mégis él), Cartier-Bresson öt társával együtt megalapította a Magnum Fotóügynökséget. A neve is érdekes: a latin "nagyság" mellett egy 2,5 literes pezsgőre utal. Gondolom, az alapításkor is repkedtek a "döntő pillanatok" a pezsgőbontásnál! A Magnum fotósai a világ krónikásaiként járták a világot hordozható kameráikkal, hogy gyorsan és csendben készítsenek képeket.

És hogy miért mesélem mindezt? Mert mi itt, a fotós iskolában, bele is vágtunk Bresson látásmódjába! Megfogadtuk Balogh Dávid, az előadást tartó művészettörténész-muzeológus tanácsát, hogy a telefonunkkal fotózunk, fekete-fehérben, és kilépünk a komfortzónánkból! A feladat: egy kattintás, egy tökéletes kép. Semmi utómunka, semmi retusálás, csak a fény és árnyék játékával beállított, dinamikus pillanat.

A legutóbbi órán, ahelyett, hogy nyugodtan, békésen elemeztünk volna, leereszkedtünk a metró aluljárójának mélységeibe. Mert hol máshol lehetne a legjobban elkapni a tovafutó, spontán, hétköznapi pillanatokat, mint a város lüktető, zajos "gyomrában"?

És a feladatok? Nos, azokról mesélhetnének a résztvevők! Kétfős csapatoknak olyan "döntő pillanatokat" kellett megörökíteniük, mint a "könnycsepp" (persze nem igazi könnycsepp, hanem az érzés), a "lubickolás" (ami lehet akár egy boldog elvetődés, vagy a szabályok áthágása), a "fékezés" (a dinamikus megállás pillanata), a "léggömb" (amikor épp elengeded, de még nem szállt el teljesen), vagy a "hajzuhatag" (amikor a hajad még nincs a nyakadnál, de már úton van). Láttam az arcokon a sokkot, de persze az esszenciát, a mögöttes érzést kellett elkapni!

Szóval, ha ti is kedvet kaptatok ahhoz, hogy a telefonotokkal fekete-fehérben, (akár szikszalaggal leragasztott kamerával) vadásszátok a döntő pillanatokat, akkor tegyétek meg! Ki tudja, talán ti lesztek a következő "döntő pillanat mesterei"! Ne feledjétek, ahogy Bresson mondta: "Fényképezni annyit jelent, mint visszatartani a lélegzetet. Amikor az illékony valóság pillanatában minden képességünk egyesül, akkor a fej, a szem, a szív ugyanazért működik". Vagy ahogy mi, a metró aluljáróban mondanánk: "Nyomjad a fekete-fehéret, és kapd el a lubickoló hajzuhatagot!"

Nézzük most meg, hogy hogyan hozták elő magukból a Bresson-t a tanulóink.