Felejtsd el a technikát. Felejtsd el a szabályokat. Itt az idő, hogy felfedezd a benned rejlő művészt.

Gondolkodtál már azon, hogyan látta a világot Henri Cartier-Bresson, a pillanat mestere? Vagy hogyan érezte Brassaï Párizs éjszakai lüktetését? Mi lenne, ha egy hónapig te is az ő szemükkel nézhetnél a világra?

Ez nem egy átlagos fotós tanfolyam. Ez egy tíz hónapos kaland, egy időutazás a fotográfia aranykorába. Szeptembertől júniusig minden hónapban egy-egy legendás fotóművész bőrébe bújunk Balogh Dávid művészettörténész és muzeológus segítségével. Nem csak a képeiket elemezzük, hanem megéljük a korukat, átvesszük a látásmódjukat, és az ő stílusukban alkotunk. Részletek a felnőttképzésről itt.

Vágjunk is hát bele:

Figyelj, fogadjunk egy kávéban, hogy láttad már azt a képet. Tudod melyiket. Fekete-fehér, Párizs, egy pár szenvedélyesen csókolózik a nyílt utcán, a háttérben a városháza homályos sziluettje, körülöttük pedig mintha megállt volna a világ. A címe: "A csók a Városháza előtt".

Ez a fotó a poszterek királya. Ott lógott minden 90-es évekbeli kollégiumi szobában, kávézók falán, és valószínűleg a nagynénéd konyhájában is, közvetlenül a "Home Sweet Home" felirat mellett. De ki a fene volt a fickó a kamera mögött, aki ennyire érezte a párizsi levegőt?

Ismerjétek meg Robert Doisneau-t, a "humanista fotózás" keresztapját, a párizsi utca poétáját, és – kapaszkodjatok meg – a világ egyik legszégyenlősebb művészét.

A félénk srác, aki inkább a gázcsövet fotózta

Doisneau nem egy fényűző párizsi műteremben született, hanem Gentillyben, a melós elővárosban. És bár gravírozást tanult (ami lássuk be, nem a legizgalmasabb parti-téma), az igazi iskolája az utca volt. De volt egy kis bökkenő: Robi bácsi rettegett az idegenektől.

Képzeld el a szituációt: ott állsz a 30-as évek Párizsában, körülötted zajlik az élet, kalapos urak, csinos nők, baguette-et cipelő gyerekek… te meg mit csinálsz? Lefotózol egy gázvezeték fúvókát. Vagy egy építkezési lámpát. Miért? Mert azok legalább nem kérdeznek vissza, hogy "Mit bámulsz, haver?".

Doisneau karrierje konkrétan úgy indult, hogy nem mert az emberek közelébe menni. Később rájött, hogy a gyerekekkel és a melósokkal egy hullámhosszon van – saját bevallása szerint mentálisan egy szinten érezte magát a kölykökkel –, így lassan bemerészkedett az emberi zónába.

A hamisító hős és a divatgyűlölő fotós

Az élete kész kalandregény volt, tele abszurd fordulatokkal.

Dolgozott a Renault gyárban ipari fotósként öt évig. Azt hinnéd, ez unalmas, de imádta a "korán kelők világát". Aztán kirúgták. Az indok? Állandó késés és lógás. (Pacsi, Robert, mindannyian voltunk már így ezzel egy hétfő reggelen).

Aztán jött a II. világháború, és a mi kis szégyenlős gravírozónk hirtelen badass ellenálló lett. Mit csinál egy profi vésnök a nácik ellen? Hát persze, hogy hamis útleveleket és igazolványokat gyárt a Resistance-nak, miközben dokumentálja a megszállást. Zseniális.

A háború után pedig jött a Vogue. Igen, a divatmagazin. Képzeld el ezt a külvárosi, hétköznapi arcokat imádó palit egy puccos esküvőn, amint a svédasztalon ugráló unatkozó kislányt fotózza a menyasszony helyett. Később azt mondta: "Szégyellem magam, amikor a divatfotóimat nézem". Ez körülbelül olyan érzés lehetett neki, mint amikor te visszanézed a 2009-es Facebook profilképeidet a vasalt hajaddal.

A titkos fegyverek: Két szem vs. egy szem

Doisneau nem volt tech-geek, de tudta, mit akar. Két fő fegyvere volt a párizsi dzsungelben:

1. A "Beszélgetős" Rolleiflex: Ez egy fura, doboz alakú gép, amibe felülről kell belenézni. Miért zseniális? Mert nem takarod el az arcodat! Folyamatos szemkontaktust tarthatott az alannyal, miközben a hasa magasságában exponált. Nem támadás volt, hanem beszélgetés. (Manapság ezt úgy hívjuk: "csípőből lőttem, remélem, éles lett"). A híres négyzetes képei mind ezzel készültek.

2. A "Nindzsa" Leica: Amikor gyorsnak és láthatatlannak kellett lenni egy sötét bisztróban, előkapta a kis 35mm-est. Kizárólag 50mm-es objektívvel, mert az lát úgy, mint az emberi szem. Nincs zoomolgatás, oda kell menni.
   

A nagy "Csók-átverés" – Az ős-influenszer?

És akkor térjünk vissza A KÉPHEZ. A "Csók a Városháza előtt" a spontán romantika szimbóluma lett. A háború utáni szabadság, a szerelem diadala!

Aztán a 80-as években kipukkadt a lufi. Kiderült, hogy az egész meg volt rendezve. Doisneau látott egy párt smárolni, de nem merte lefotózni őket (klasszikus Robert). Viszont annyira tetszett neki a jelenet, hogy később felbérelt két színésztanoncot, hogy ugyan, adják már elő újra a kamerának.

Most sokan felszisszennek: "Csalás! Hazugság!". De várjunk csak egy percre. Vonjunk párhuzamot a mával.

Doisneau vs. Instagram valóság:

Amikor te kiteszel egy képet a "spontán" kávézásodról, ahol a latte art tökéletes szögben áll, és a napszemüveged "véletlenül" pont jó helyen van az asztalon – az mennyiben más?

Doisneau filozófiája ez volt: "Én nem az életet úgy fényképezem, amilyen, hanem amilyennek szeretném, ha lenne".

Ő nem dokumentarista volt, hanem egy álmodozó. Egy poéta. Azt a világot akarta megmutatni, ahol az emberek kedvesek, és ahol a csókok a városháza előtt történnek. Ő volt az eredeti "curated feed" mestere, csak ő nem lájkokért csinálta, hanem azért, hogy egy kis reményt adjon a háború utáni depressziós világnak. És lássuk be, Picasso kézfejét kenyérrudakkal helyettesíteni (igen, azt is ő fotózta) – az szimplán zseniális humor.

Miért imádjuk még ma is?

Robert Doisneau 1994-ben halt meg, hátrahagyva 450.000 negatívot és egy olyan Párizs-képet, ami talán sosem létezett teljesen, de mindannyian vágyunk rá.

Ő a bizonyíték arra, hogy nem kell extrovertált partyarcnak lenned ahhoz, hogy kapcsolódj a világhoz. Sőt. Néha a csendes megfigyelők látják a legtisztábban a lényeget. A fotói olyanok, mint egy régi, puha térkép a zsebedben, ami nem a turistalátványosságokhoz vezet, hanem azokhoz a kis utcákhoz, ahol még létezik az egyszerű, hétköznapi varázslat.

Szóval legközelebb, ha utcafotózni indulsz a telefonoddal, gondolj Robira. Ne csak a nagy dolgokat keresd. Keresd a humort, a kedvességet, és ha kell, ne szégyelld kicsit "újrateremteni" a valóságot, ha azzal szebbé teszed a világot.